A tegnapi vadulás után ma sokkal szentimetálisabb hangulatban vagyok és ahogy böngésztem a netet rábukkantam Chris Rea: Driving Home for Christmas nevű számára. Egyből eszembejutott milyen is volt amikor február 4.-én a Sportarénában koncertezett és ahogy utánanéztem ezt még nem is posztoltam így pótolom is ezt gyorsan.
A 2010 február 4.-i koncert beszámolója:
A jellegzetes rekedtes hangú blues énekes Chris Rea ismét hazánkba látogatott hogy virtuóz gitárjátékával elvarázsolja a hazai közönséget. Fülbemászó dallamokkal és legnagyobb sikereivel készült az elég hosszú nevű “Come So Far, Yet Still So Far To Go” turnéjának bemutatására.
Ültetett koncertre készültem a Sportarénában és a háromnegyedig telt házat látva nem csak én voltam az aki a kinti kellemetlen hidegre fittyet hányva úgy döntöttem felcserélem az otthoni karosszékem hogy meghalgassam korunk egyik meghatározó blues énekes/gitárosát. Meglepő volt a fiatal korosztály jelenléte és bár a negyvenesek is képviseltették magukat a nézők nagy többségének életkora 20 év körül mozgott. Mindez megerősítette azt a meggyőződésemet hogy aki a bluest szereti annak vannak olyan előadók akiket egyszer az életben mindenféleképpen látni kell.
Ilyen B.B.King, George Benson és Chris Rea is, és csak akkor ismerhetjük meg ezt a műfajt a maga teljességében ha élőben láttuk milyenek a szinpadon. Amennyiben valaki csak átnézi a játszott számok listáját azt látja már mindet ismeri és vagy megvan otthon a polcon a gyüjteményében vagy hallotta már a rádióban. Nos ez egy kapitális tévedés mert például a cd-n kicsit több mint 4 perces Lets Dance a szinpadon Chris Rea által értéknövelten több mint 8 és fél percig tart ! Ugye hogy mennyivel más szemmel nézünk arra a 16 számra mely megszakítás nélkül kitölti a majdnem 2 órás koncertidőt !
Node ne szaladjunk ennyire előre. Megérkezéskor feltünt hogy a szinpadra felülről hatalmas többméteres gitármaketteket lógattak be mely szerintem roppant mókásan emeli ki hogy itten kérem gitárnyúzás lesz egyhamar tessenek rá felkészülni.
A kellő hangulat elérésehez zenekarának jó hanggal megáldott gitárosa melegítette be a közönséget pár szám erejéig. Mindenféleképpen jóleső dolog volt ez, egyrészt jelezte nem csak háttérzenészként állja meg a helyét hanem van annyi bátorsága hogy egyedül is kilépjen a közönség elé, másként viszont tetten érhető ezen tettben Chris Rea nagylelkűsége hiszen tálcán nyújtja át zenészeinek az ismertséget és a publicitást.
Rövid szünet következett mely jelezte most kezdődik az melyre megváltottuk a nem is olyan olcsó jegyet. A körülöttem ülők mind kiváncsian várták vajon mi fog következni, melyik számmal kezdődik a koncert. Ilyenkor van előnyben az a dörzsölt ujságíró aki előre felkutatja az interneten a setlistet és kinyomtatva viszi magával már az utazás közben kinézve melyek lesznek a kedvencei és mik azok melyeket nem annyira ismer de kiváncsi rá :-)
Egyszercsak elsötétült a szinpad, a boldog zsivajgás elcsöndesedett és máris ott állt a szinpad közepén Chris Rea és fület bizseregtetően gitározta szét az éterbe az I can't wait for love dallamait. Kellemesen lassú számokkal indult neki a közönség meghódításának, a ritkán hallható Work Gang után még lassúzott egyet gitárjával a Where the blues come dallamára majd következett az első nagyobb siker a Josephine melynek végén már komoly tapsot kapott.
Sajnos a hangzás nem volt tökéletes és azon gondolkoztam vajon a hangtechnikus fülébe ki öntött forró ólmot (bár azt hiszem ez a szokás sajnos már kiment a divatból...) amiért a dobot olyan lelketlenül hangosította hogy a püfölése inkább egy rozsdás bádogdoboz csörömpöléséhez hasonlított mintsem míves hangszer megszólalásához ?
Apró bosszúság de ne feledjük amiért és akiért kijöttünk az a szinpad közepén állva épp most csavarja el a fejünket a Looking for the summer előadásával így érdemesebb rá figyelnünk.
A gyorsabb számok ideje jött el, vérünk felpezsdítése érdekében kaptunk még egy Juliát, Stony Road-ot és a szintén ritkaságnak számító Electric Guitart. A szinpad hátterére saját festményeit vetítették melyek nagyon hangulatosak és szépek voltak. Nekem nagyon tetszett hogy bár megengedhetné magának hogy valami szintetikus animációt vagy bármi más sok pénzbe kerülő dolgot mutasson ehelyett saját alkotásai előtt koncertezik. Megjegyezném némelyik kép nem is volt rossz és hogy ezt nem csak én gondolom így jelzi hogy az interneten is nagy az érdeklődés irántuk.
Az utolsó harmad az ahol előkerülnek azok a számok melyek a legnagyobb közönségsikereket érték el és itt sem volt másként, a Stainsby girls után a Road to hell következett és itt búcsúzott a zenekar is. Természetesen mindez a szinjáték része melyben a közönség tapsa a főszereplő mellyel visszahívja a zenekart és ez itt is így alakult, kaptunk még két felejthetetlen klasszikust az On the beach és a Let's dance egy-egy gyönyörűen előadott rekedten mikrofonba búgott, gitárszólókkal tarkított verzióját. Kedvencem az első sor közepén ülő 30-as kopaszodó férfi aki a szám végeztével felállt és két kézzel dobálta a csókokat a megdöbbent Chris Rea felé aki láthatólag nem tudodd vele mit kezdeni :-)
Ezután ujra levonultak de az egész aréna vastapssal követelte visszatérésüket amit egy ideig magam is elhittem mert körülbelül 2 percig a sötétben állva tapsolva és dobogva vártuk mire valaki úgy döntött ennyi és nem több jutott nekünk ma estére és felkapcsolta a nézőtér világítását.
Chris Rea felejthetetlen előadó és hatalmas egyéniség aki többször elmondta hogy súlyos betegsége után a koncertezés és a közönség szeretete tartja életben. Ezen a koncerten megmutatta mit tud és megbizonyosodhattunk arról nem csak nagyszerű gitáros hanem oly nagyszerű előadó aki saját sokszor hallott számait is képes úgy előadni hogy azzal ámulatba ejtse közönségét.
Azannya értékelés:
Chris Rea: 9/10
