Sokadik Sonata Arctica koncertemen voltam de ilyen jól még sosem játszottak. Beszámoló a 02.25.-én zajlott koncertről, ahol egy magyar és két olasz zenekar is hergelte a nagyérdeműt.
A Demonlord kezdett, Jurásek Balázs és csapata angol nyelven előadott power metal számaikkal melegítették be a fagyos hidegből beengedett koncert látogatókat. Hazai csapatról lévén szó rosszat nemigen mondhatok róluk, hozták a formájukat bár a power metalra jellemző gyorsabb pörgést most nem éreztem ki belőlük de örültem neki ők is lehetőséget kaptak a megjelenésre. Az hogy csak pár százan lődörögtek a teremben nem az ő hibájuk, bármilyen hihetetlen de a sörcsapnál lévő lassú kiszolgálás volt mindennek az oka. Megfagyva ugyebár nem lehet semmilyen zenét élvezni, az első korsó ser meg a sok sorban álló miatt csak lassan érkezett.
Az olasz 4th Dimension következett de ez nem az ő estéjük volt. Gyorsan letudva őket a sok lassú, gitárszólókkal feleslegesen feldúsított számból pont az nem derült ki ez vajon mire meg kinek jó. Andrea Bicego énekes erőtlen és gyenge volt nem tudta sem a teret kellően betölteni sem a közönséget megragadni.
Második olasz fellépőként a Labyrinth erős nyomás alatt volt de ez nem bátortalanította el őket. Érdemes megjegyezni a nevüket, 11 éve zenélnek, 7 albumot és 3 EP-t adtak ki. Profik ez tisztán látszik rajtuk. Amikor játszottam úgy éreztem magam mintha egy első osztályú étteremben ülnék, tökéletes kiszolgálás, hibátlan zene és ráadásnak mint hab a tortán az énekes Roberto Tiranti gyönyörűen hozta a magas hangokat is. Még olyanokra is futotta az erejükből hogy megmutatták a varázszászlójukat ami a két nemzet közötti barátságot is jelképezte. Az olasz zászló ugyebár függőlegesen piros/fehér/zöld de ha 90 fokkal elfordítom egyből magyar lesz belőle. Kedves és maradandó emlékeket okozó gesztus volt ez tőlük, nemcsak tapsot hanem éljenzést is kaptak érte. Az előző zenekar méltatlan volt a power metal besorolásra de a Labyrinth minden várakozáson felül teljesített. A tagok mindegyike külön egyéniség volt, mindegyikük csinált valami olyat amiről emlékezni fogunk rájuk. A szólógitáros olyan volt mint egy nagydarab hentes aki kegyetlenül jól nyomja, csak a vádlijára nem átszúrt szív hanem hangjegyek vannak tetoválva. A basszeros napszemüvegben nyomta és őszülő halántékát meghazudtolóan olyan higany mozgása volt hogy öröm volt nézni. Jó koncert volt, gyors és pörgős dalokkal, dallamos énekkel és amolyan igazi vérbő olaszos előadásmóddal.
Kis összefoglalásként visszamegyek 2009-be, mikor szintén a Petőfi Csarnokban léptek fel egy, egy kicsit fáradtan, egy kicsit nyűgösen, betegen és ez meg is látszott rajtuk. Következett 2010 amikor a Metalfesten voltak, Tony Kakko a fellépés alatt többször is megnézte az óráját úgyhogy lehetett sejteni a túlélésre rendezkedtek be aztán gyorsan mennek tovább.
Elérkeztünk a jelen időhöz és nem tudom hogy honnét szedték elő azt az energiát amivel most robbantottak. Fehér tűzzel égett az egész zenekar, lángolt a lelkesedésük és olyan energia áradt belőlük ami másodpercek alatt magával ragadta azt az ezerötszáz rajongót aki miattuk érkezett. Pedig a műsor ugyanaz volt mint tavaly, nincs új lemezük, nincs semmi amit még ne láttunk volna tőlük, gondoltam is magamban olyan ez mint még egyszer beülni egy unalmas mozifilmre. Aztán robbant a bomba, Tony Kakko mosolyogva lépett a színpadra egy fehér ujjatlan pólóban és egyből belekezdtek a Flag in The Ground-ba.
Kék fényben úszott a színpad, a háttérben egy hatalmas Sonata Arctica zászlóval, a dob mellett kétoldalt embermagasságú ládákkal amik tele voltak reflektorokkal plusz a felső részükön lámpákkal melyek fényéből betűket is ki lehetett rakni. Természetesen ezek között is hatalmas Sonata logós zászlók voltak, szóval elképesztő volt a technika amit hozzánk elhoztak. Mindez azonban semmit sem ért volna ha csak „simán” lenyomják az anyagot de mint már fentebb is említettem elhatározták hogy ebből a hideg februári napból pirosbetűs ünnepet csinálnak. Sikerült nekik és ez volt az általam látott legjobb Sonata koncert is. A lassú számok is jók voltak, szépen érvényesült Kakko gyönyörű hangja, ilyen volt például az As If The World. Még az olyan ezeréves dallamok mint a 2007-es Paid in Full amely minden koncert kötelező letudni valója, nos az is úgy hangzott mintha most adnák elő először és benne volt mindaz a tűz ami oly gyorsan kihal más együttesekből. Viszont pont emiatt szerettem újra beléjük és az az ami még így visszagondolva is könnyeket csal a szemembe. Utánozhatatlanok, utolérhetetlenek, rettentően profik és ezen a koncerten a szívüket is beletették a zenébe.
A Demonlord bemelegítése után a 4th Dimension visszahűtötte a közönséget de a Labyrinth mindent megtett azért hogy a Sonata Arctica élete legjobb magyar koncertjét tudja adni és ezzel felejthetetlenné tegye ezt az estét.
Azannya értékelés:
Demonlord: 6/10
4th Dimension: 2/10
Labyrinth: 8/10
Sonata Arctica: 10/10
