Teltházas de mégis baráti jellegű koncert volt a Tündérgyárban, ahol mellékesen finom hideg a sör és még a rendezők is barátságosak. Black Tusk, Howl, és Haw volt a mai menü és az egyikük sikeresen meglepte a sokat látott közönséget.
Először jártam a Tündérgyárban, bár 10 méterrel arrébb hetente járok de eddig nem tűnt fel hogy micsoda jóféle underground hely lapul Budapest belvárosában. Mentségemre legyen mondva még csak most lesznek 1 évesek és én „csak úgy” nem szoktam lófrálni mellékutcákban hátha találok valamit.
Rátérve a zenére, volt egy kis csúszás induláskor de a tündér-összeszerelő-üzemben ez senkit sem zavart mivel a büfé bőven el tudta látni sörrel a szomjas torkokat. Persze ki senki nem ütötte magát, annál értelmesebb közönség jár ide, de a jókedv garantált volt mire 9 körül kinyitott a terem.
Makó Dávid és baráti köre, azaz a HAW zenekar nyitott, egy erőteljes és határozott nótával amely az őket nem ismerőket is pillanatok alatt meggyőzte hogy érdemes figyelni rájuk. Érdemes őket név szerint is megemlíteni mert elég kevés infót lehet róluk találni a neten, annak ellenére hogy sokat koncerteznek és emiatt rendkívül aktívak: Martzi, Pó bácsi, a dobok mögött Binder Gáspár és az énekes Makó Dávid. Ők magukat southern groove rocknak mondják de szerintem mindezt nyakon öntötték egy adag hardcore-al is és ez a katyvasz a végső olvasztótégelyben addig fortyogott míg valami olyan vegyület nem csöppen ki az alján ami könnyen fogyasztható mégis fajsúlyos. Dávid még anekdotázott is a számok között, megtudhattuk hogy a tegnapi fellépés után nem is kicsit másnaposak. Ez sem rajta sem a többieken nem látszott meg szerencsére, erős és agresszív volt a hangzás, a színvonal pedig igencsak magas. Kerestem mibe lehet belekötni de nem találtam semmi fogódzót. Felsorolom mibe próbáltam kapaszkodni, de végül minden érvem megdőlt. Először is angolul énekelnek amely nyelv megértése ma még nem annyira elterjedt Magyarországon. Ez igaz de akikhez szól (fiatalok) azok ma már az iskolában szívják magukba ezen nyelv alapjait így nekik nem jelenthet gondot, aki idősebb az meg úgysem ismeri őket. Másrészről meg ha ilyen jó amit csinálnak egy külföldi kiadó felbukkanása még magasabb ívre helyezheti a pályafutásukat és itt külön előny ez a nyelv. Ezt tudtam csak felhozni ellenük, illetve még egyet: túl rövid ideig voltak csak színpadon.
Következett a Howl akik már a messzi amerika tájairól érkeztek hozzánk, ráadásul először léptek fel nálunk. Vincent Hausman énekes ezt külön ki is emelte, megköszönve mindenkinek aki eljött. Őket vártam a legjobban és nem is csalódtam bennük, a 2010-es Full of Hell lemezükről az összes jó számot le is nyomták. Már több hónapja hallgatom őket és egyre feljebb lépnek a kedvenceim listáján így amikor felcsendült a Horns of Steel az én szívverésem is begyorsult. Már most el kell mondanom hogy a hely akusztikailag nem kedvez a hangosításnak. Inkább a hangerő dominál mintsem a minőség de ez van, az underground nem a hifi minőségről és a fehér öltönyökről szól. Visszakanyarodva a színpadhoz, látszott rajtuk jól érzik magukat és örülnek neki előzenekarként telt házat tudtak csinálni. A zenekar tagja Andrea Black is aki a mai estén nem volt jelen, őt egy számomra ismeretlen de hangszerét nagyon jól kezelő talpig tetkós zenész vette át aki a hangulatot csodás szólóival még emelni is képes volt. Adott volt minden ahhoz hogy kellőképpen belemerüljünk a zenéjük élvezetébe és ezt sokan meg is tettük, ahogy körbenéztem láttam sokaknak bejött a stílusuk. Ők is csak fél órát játszhattak, ezt náluk is roppant módon sajnáltam de annál jóval többet kaptam mint remélni mertem volna, élőben még sokkal erőteljesebben szóltak mintha a lemezüket hallgatnám. Ők voltak az est meglepetése és az utánuk következő főzenekart csak az mentette meg hogy más stílusban játszott. Ugyanezt, ugyanígy ma este nem lehetett volna felülmúlni.
Következett a Black Tusk akik nem kezdők, 2005-ben alakultak és immár harmadik lemezüket adták ki Taste the Sin néven. Felhangzottak az első akkordok és Jonathan Athon rázni kezdte hatalmas szakállát a basszgitár mögött, James May őrülten verte a dobokat és Andrew Fidler egymás után nyomatta a rettenetes riffeket. Mindent beleadtak a fiúk, jó volt hallani az Embrace The Madness-t vagy a Snake Charmer-t és látni hogy élőben milyen jól nyomják. Persze a közönséget sem kellett félteni, ha kisebb méretekben is mint máshol de azért itt is volt őrjöngés és tombolás. Aki tud zenélni az megérdemli az elismerést, mindig ez volt a véleményem és a szünetek felhangzó taps és fütyülés is engem igazolt. Gyorsan repült az idő, azt gyanítom a későbbi kezdés miatt az összes fellépőnek kevesebb ideje volt játszani így ők sem kaptak többet fél óránál ami szűken számolva is csak 6 számra volt elegendő. Plusz egy ráadásra, mert hiába gyúltak ki a fények csak nem akartuk abbahagyni a tapsot így más választásuk nem lévén vissza kellett jönniük a színpadra. Ők lehet még jobban örültek ennek mint mi, fülig ért a szájuk miközben az ajándék számot játszották.
Ingyen koncertnek híg a leve tartja a mondás de ez itt most nem állta meg a helyét. Mindhárom zenekar nagyon erős volt és ebben a mezőnyben derekasan helytállt a hazai csapat is. Persze nem volt egy teljes koncert, háromszor fél órát kaptunk csak de ezen ízelítő után is nyugodt szívvel ajánlom bármelyiküket.
Azannya értékelés:
HAW: 8/10
Howl: 9/10
Black Tusk: 8/10
